Horváth Iván:
Ómagyar szövegemlékek mint textológiai tárgyak
A reneszánsz – függetlenül attól, hogy a korszakot a kora újkorhoz vagy a középkorhoz helyesebb-e hozzákapcsolni – az előző információrobbanás kora.
Megnőtt az információtömeg. Visszanyerték az antik műveltséget. Kibővült az emberre magára, környezetére, a Föld felszínére és Nap körüli pályájára, sőt az állócsillagokra vonatkozó ismeretanyag.
Megújult az információkezelés. A könyveket nyomtatták, forgalmazták, nyilvános könyvtárakba gyűjtötték. Még adatbázisokkal is kísérletezgettek: enciklopédiákkal, prédikációszerkesztő segédletekkel, Raymundus Lullus termékeny tárcsáival, versíró automatákkal.
Információtörténeti szempontból a magyar kora reneszánsz abban különbözik a többitől (és talán sajátságának, erőteljességének is ez a magyarázata), hogy nálunk időben egyszerre következett be a kézírás és a nyomda forradalma. A magyarok ugyanis nemcsak a könyvnyomtatással ismerkedtek meg 1473-ban, hanem az idő tájt kezdtek rákapni a magyar nyelven való könyvírásra és könyvolvasásra is. A korszak kezdetén áll az első magyar nyelvű egyházi könyv, a Jókai-kódex. A korszak végén pedig ott az első, egészében magyar nyelvű világi könyv – s mindjárt nyomtatvány –: Pesti Gábor Aesopusa (1536). Megszületett a népnyelvű olvasóközönség.
Az ezt is megelőző információs forradalom a 12–13. században, a kétnyelvű és kétközegű irodalom idején zajlott le, amikor a magyar irodalmat még latinul írták, magyarul pedig csupán elmondták. Írók már voltak, de olvasók még nem. Az első népnyelvű vendégszövegek- ről csak azok tudhattak, akik bejegyezték őket, meg azok, akiknek megmutatták. Hogy kerülhetett sor mégis magyar vendégszövegek rendszeres lemásolására?